2022

2022 kétségkívül az egyik legnehezebb évünk volt.
Úgy indult, hogy a szomszédban kitört a háború. Az első hetekben menekültek százai érkeztek, és mi próbáltunk mindenkinek segíteni, akinek csak tudtunk. Szállást intéztünk, ételt vittünk, ruhát, meleg teát, egy jó szót.

Emlékszem egy asszonyra, aki leszállt a vonatról, és abban a pillanatban csörgött a telefonja. Kiderült, hogy becsapódott egy rakéta a lánya udvarába, a tartógerenda pedig ráesett a vállára. A lánya otthon maradt két kisbabával, mert a férjét besorozták katonának. Az asszony csak annyit mondott: „Vissza kell mennem hozzájuk.”
Nem volt kérdés: mindenben segítettünk, hogy újra eljuthasson a családjához.

Közben egyre több megkeresést kaptunk: emberek, akik elveszítették a munkájukat, nem volt mit enniük, nem volt mivel fűteni. A „Árral szemben a Jövőjéért Alapítvány támogatói segítségével családok tucatjainak vásároltunk élelmiszert, ruhát, és amit csak tudtunk, eljuttattunk hozzájuk. Ez a segítő munka azóta is része az alapítvány mindennapjainak, talán nem olyan intenzíven, mint akkor, de azóta sem engedtük el.

Az iskolák csendje

A bezártság után sok iskola próbált újraéledni. A folyosókon mégis olyan síri csend volt, mintha tanítás nélküli nap lett volna. Voltak intézmények, ahol billiárdasztalt, csocsót, pingpongasztalt vettek, csak hogy visszatérjen a gyerekzsivaj, a nevetés. De a vidámság sok helyen mégis elmaradt, csak a csend maradt, és a tanárok csak néztek egymásra, hogy vajon mi történt a gyerekekkel.


Találkozás Erdéllyel

Évek óta tartottam a kapcsolatot egy erdélyi apával és a fiával Gyergyószentmiklósról. 2022-ben végre személyesen is találkozhattunk. Az erdélyi út során iskolákban, szülői értekezleteken, közösségi programokon vettem részt, és rengeteg mély, emberi kapcsolat született. Az ottani emberek őszintesége és hite megerősített abban, hogy jó úton járunk.


A fiatalok új félelmei

A bezártság után, valami egészen furcsa jelenség indult el a fiatalok körében. Olyan brutális módon találtak újra egymásra, hogy hetek alatt szinte leamortizálták magukat,  alkohol, drog, bulik. Azt hitték, hogy most már mindent szabad, hiszen túl vannak a „bezártságon”. De ezzel új félelmek is jöttek: mi van, ha mindez visszatér? Sok fiatalnál láttam, hogy ez a félelem mélyen megmaradt.


Az Apa–Fiú horgásztábor

Aztán jött a nyár, és vele együtt a már hagyományos Apa–Fiú horgásztábor. Öt nap a tóparton, tűzrakás, fürdés, közös főzés. Ott mindenki egyenlő, a természetben nincs különbség ember és ember között. Sokszor a fiatalok tanították az apákat pecázni, és közben beszélgettek… őszintén.
Sok fiú döntött úgy, hogy megbocsát az apjának, vagy legalább megpróbálja megérteni. Ez mindig a legszebb része ennek a tábornak.



Egy pillanat az autópályán

A szlovák és erdélyi utak miatt az alapítvány autóját alaposan fel kellett készíteni. Megbízható jármű kellett, hiszen hosszú távokat tettünk meg. Mégis, egy nap az autópálya belső sávjában az autó egyszerűen megállt. Négy percen át próbálták kikerülni a mögöttünk jövők, amíg végül egy autó belénk rohant. Totálkárosra tört minden, de én karcolás nélkül kiszálltam.
A rendőrök és a tűzoltók is csak annyit kérdeztek: „Milyen kapcsolatban van magával a Jóisten? Mert ebből nem szoktak kiszállni.”
A biztosításnak és jó barátaink segítségének hála új autót kaptunk, és a munka folytatódott.


Pécs – Egy megrendítő pillanat

Pécsen egy 30 éves rehabilitációs intézet születésnapján jártam. Tizenkét férfi mutatta be, min megy keresztül az, aki próbál megszabadulni a függőségétől.
A végén megkérdeztem tőlük: „Mi indított el benneteket ezen az úton?”
Az egyik férfi azt mondta: „A félelem. A szüleimtől való félelem.”
Ekkor a nézők közül valaki bekiabált: „Tegye fel a kezét, akinek alkoholista volt az apja!” -és mind a tizenkét férfi felemelte a kezét.
Nem kellett több szó. Abban a pillanatban megértettem, hogy a gyökereknél kell kezdeni. A megelőzésnél. Ez az én utam.



Borsod és a valóság

Később Borsod megyébe mentem, az ország egyik legnehezebb sorsú térségébe. De a gyerekek szemében ugyanazt a kíváncsiságot, ugyanazt a vágyat láttam, mint bárhol máshol. Talán még őszintébbek is voltak, amikor kérdeztem őket.

Évek óta felteszem a fiataloknak ugyanazokat a kérdéseket:
– Hány éves korotokban jött be az életetekbe a félelem?
– Mikor kezdtetek hazudni?
– Mikor éreztétek először magányosnak magatokat?
– Mikor gyújtottatok rá először?
– Mikor ittátok az első alkoholt, próbáltátok ki a drogot vagy a szerencsejátékot?

A válaszok mindig megrendítőek. A járvány előtti és utáni időszak között hatalmas a különbség. Míg korábban 15–16 éves korban próbálták ki először az alkoholt vagy a drogot, ma már sok helyen 11–12 éves gyerekekről beszélünk.

Túlzásnak tűnhet, de sajnos ez a valóság. A bezártság a felnőttek lelkét is megtörte: sok házasság került válságba, sokan elvesztették az önbizalmukat, az életkedvüket.


A folytatás

A 2022-es év minden nehézsége ellenére erőt adott.
Megértettük, hogy a megelőzés nem csak beszédtéma, hanem életmentő küldetés.
Ezért folytatjuk az utat, minden emberrel, minden iskolával, minden településsel, ahol még van esély reményt adni, életet közvetíteni.