2017-es évünk rendkívül izgalmasan alakult, hiszen felkérést kaptam arra, hogy a határon túl is tartsak előadásokat. Bár számomra ezek a területek még mindig Magyarország szerves részét jelentik, hivatalosan már más országhoz tartoznak, a feladat azonban ugyanaz: megszólítani a fiatalokat és a felnőtteket.
Az első állomás Dunaszerdahely volt, ahol rengeteg fiatallal találkozhattam. Ezt követően a munka Galántán, egy magángimnáziumban folytatódott. Az előadások híre futótűzként terjedt, olyannyira, hogy a helyi rádió és sajtó is foglalkozott velük.
Különösen emlékezetes volt az ipolysági alkalom, ahol cseh, szlovák és magyar diákok, valamint tanáraik közösen gondolkodtak velem arról, mi különbözteti meg a generációkat egymástól.
Mindeközben a mindennapokban továbbra is fontos szerepet kaptak a gyermekotthonok, az iskolák és azok a közösségek, amelyek segítséget kértek. Így jutottunk el például Kalocsára, ahol az egyik legemlékezetesebb előadásom zajlott. Ott ugyanis engedélyt kértek arra, hogy ne csak a diákok, hanem az igazgató, az igazgatóhelyettes és a teljes tanári kar is részt vehessen. A fiatalok azonban annyira megilletődtek, hogy sokan alig mertek megszólalni.
2017 során egyre több tapasztalat állt össze bennem, és rá kellett jönnöm: nem szeretnék olyan prevenciós előadásokat tartani, ahol csak én beszélek. Az interaktivitás ereje újra és újra bebizonyosodott, és meggyőződésem lett, hogy az előadásoknak csak akkor van igazi értelme, ha a közönség is aktívan részt vesz bennük.
Idővel világossá vált számomra, hogy nem csupán a felnőttek és a diákok között húzódnak éles különbségek. Sokszor a tanítók, a szakemberek és maguk az emberek között is ott rejlik egyfajta versengés, irigység, féltékenység vagy akár lenézés. Meg kellett értenem, hogy ebbe nem szabad belemenni. Ehelyett olyan kiindulópontokat kellett találnom, amelyek mindenkire egyformán érvényesek.
Így jutottam el a felismeréshez, hogy a közös nevező gyakran a félelem. Akár gyermekotthonok lakóival, akár iskolásokkal, hajléktalanokkal vagy bajba jutott emberekkel beszélgettem, mindannyian a félelmet nevezték meg legmélyebb érzésként, élményként.
De mi következik a félelem után? Ebben sokat segítettek a tanárok is, hiszen ők nap mint nap szembesülnek a gyerekek kifogásaival: „Készen van a házi?”, „Tanultál?”, „Elhoztad a tankönyvet?”, és az állandóan ismétlődő válasszal: „Miért nem?”.
Így rajzolódott ki a következő állomás: a hazugság. A félelemből fakadó hazugság, hárítás vagy akár „költeménygyártás”. És mivel minden ember életében előfordult már, hogy füllentett, ez közös emberi tapasztalat.
A 2017-es év igazi tanulsága az lett számomra, hogy a prevenciós munkában a félelem és a hazugság összekapcsolása adja a legerősebb figyelemfelhívást. Ez lett a következő prevenciós fázis: szembenézni azzal, hogy a hazugság sohasem ártatlan, hanem a félelem következménye.